John F. Fox, FBI történész
2003. július
Minden a washingtoni “fekete kabinet” feladata. “- olvasható a Washington Evening Star-ban. A kongresszusi meghallgatások akkor folytak, hogy az amerikai titkosszolgálat kölcsönözte a nyomozókat más szövetségi ügynökségeknek, elsősorban az igazságügyi minisztérium. Ezen meghallgatások eredményeként Walter Smith képviselő (R-IA) kijelentette, hogy “semmi nem áll ellentétben fajunkkal, mint az a meggyőződés, hogy az általános kémkedési rendszert az államháztartás folytatja”, és John Fitzgerald (D-NY) figyelmeztetett a szövetségi titkosrendőrség veszélyeire.1 E meghallgatások eredményeként a kongresszus megtiltotta a titkosszolgálatnak, hogy kölcsönözze a nyomozókat más osztályoknak. Miután elvesztette hozzáférését ezekhez a nyomozókhoz, Bonaparte főügyész kis nyomozócsoportot hozott létre az Igazságügyi Minisztérium (DOJ) számára; ez volt a Szövetségi Nyomozó Iroda elődje. Mivel a kongresszus ebben az időben elítélte a „titkosszolgálatokat”, a „fekete kabineteket”, a kémeket és a nyomozókat, az Elnökség számos kritikusa azt állította, hogy az FBI-t a kongresszus akaratával szemben hozták létre, és ezért törvénytelenül született.2 Ez nem így volt.
1908 előtt az Igazságügyi Minisztériumnak nem volt szervezett nyomozója a bizonyítékok gyűjtésére. A titkosszolgálatnál alkalmazott nyomozókra és egy ideig magánnyomozókra támaszkodott. Theodore Roosevelt elnök alatt ez változni kezdett. A régebbi törvények erőteljes alkalmazása és az adminisztrációja során bekövetkezett újak növekedése kezdte megadóztatni az Igazságügyi Minisztérium bűncselekmények felderítésének képességét. 1906-ban 60 titkosszolgálati munkatársra volt szükség; a következő évben 65. Ezek a nyomozók egy körülbelül 20 fős tartalék erőből érkeztek, amelyet a Titkosszolgálat tartott a többi osztály megsegítésére, valamint egy John Wilkie vezér által vezetett, mintegy 300 másik nyomozóból álló, a titkosszolgálat beosztására jelentkező listát. a Pénzügyminisztérium ellenőrizte, de akik számára nem állt rendelkezésre állás. 3
Ez a rendszer hosszú évek óta működött, de 1906-ban a Kongresszus megkérdőjelezte. Az előirányzatok bizottságának elnöke, James Tawney (R-MN) januárban megkérdezte Glover főügyész asszisztenst, hogy honnan szerezte az Igazságügyi Minisztérium a “titkosszolgálatát”, azaz a nyomozókat. “Általában a Pénzügyminisztériumtól” – válaszolta Glover. 4 Miért Tawney nyomta, nem a Minisztérium támaszkodott a saját nyomozóira? Glover azt válaszolta, hogy a minisztériumban nem volt elegendő az elvégzendő munkához, de “néhány ember … megfontolta a kérdést … arra, hogy a minisztériumnak rendelkeznie kell-e saját titkosszolgálati erővel”. – Ez egy teljesen más javaslat – vágta rá Tawney. Glover gyorsan hozzátette, hogy a minisztérium elutasította az ötletet, mivel az túl költséges volt. 5
Tawney azt panaszolta, hogy a titkosszolgálat hitelprogramja azt adta, hogy „amit a kongresszus soha nem engedélyezne… titkosszolgálati irodát minden osztályon”, ezáltal létrehozva “ebben az országban a kémkedés rendszere, amely teljesen összeegyeztethetetlen kormányunk elméletével”. Glover ragaszkodott ahhoz, hogy a minisztériumnak nyomozókra van szüksége a “törvénysértések” kivizsgálásához, és Tawney visszalépett. Az igazságügyi minisztérium szerinte “fel kell öltözni a vádemeléshez szükséges összes géppel”, hozzátéve, ha más osztályoknak kell használniuk titkosszolgálati embereknek meg kell szerezniük a Kongresszus felhatalmazását … a szolgálat fenntartásának tanácsát a kormány egész területén a kongresszus határozza meg. ” Tawney aggodalma nem lehetett sürgető jelentőségű. Két évig nem vizsgálta újra komolyan a kérdést, bár ez idő alatt folyamatosan figyelte a titkosszolgálat munkatársainak használatát.
Charles Bonaparte, akit ügyvédnek neveztek ki. tábornok 1907 márciusában gyorsan meggyőződött arról, hogy a titkosszolgálat nyomozóinak gyakorlása problémát jelent. A nyomozók felett teljes ellenőrzése hiánya, később azt állította, azt jelentette, hogy “nincs közvetlen információja arról, amit tettek, és… de az esetlegesen felmerülő kiadások tökéletlen ellenőrzése. ” Éves jelentésében Bonaparte felhívta a kongresszus figyelmét “arra a rendellenességre, hogy az Igazságügyi Minisztériumnak nincs… állandó nyomozóereje azonnali ellenőrzése alatt.” 6 Felkérte, hogy “gondoskodjanak egy ilyen jellegű erőről; számát és szervezeti formáját azon feladatok köre határozza meg, amelyekre a kongresszus alkalmasnak találhatja a rá való bizalmat. ” 1908 januárjában személyesen követte kérését. Bonaparte emlékeztette korábbi kérelmére a Ház Előirányzat albizottságát, és panaszolta, hogy az Igazságügyi Minisztériumnak “a Pénzügyminisztérium titkosszolgálatára kell támaszkodnia”, amely éppen “drágán ránk ment”.
elnök Tawney megkérdezte Bonapartét arról, hogyan fizették ki ezeket a nyomozókat.”Azért kértem – előadta” -, hogy van egy külön előirányzat, és … fenntartás van arra, hogy az előirányzatot más szolgáltatásokra nem kell kiterjeszteni. ” Tawney szerint az ügyvezetőnek nem szabad lazán értelmeznie a törvény szigorúságait. Roosevelt álláspontja, bár ezen a meghallgatáson nem hangzott el, az volt, hogy amit a törvény nem tiltott, az megengedett, ezért elnökként széles mérlegelési jogkörrel rendelkezett a végrehajtó hatalom elosztásában. Tawney ellenezte ezt, és igyekezett fenntartani a kongresszus tekintélyét. Ez az aggodalom táplálta haragját a titkosszolgálat és Roosevelt iránt.7 Ironikus, hogy Bonaparte kérése újra meggyújtotta Tawney aggodalmát; Bonaparte egyértelműen azt próbálta megtenni, ahogyan az elnök kérte, azaz a Kongresszusba menni, hogy felhatalmazást kapjon egy nyomozó erő létrehozására.
Február és március folyamán Bonaparte második kérését követően Tawney bizottsága meghallgatásokat tartott a Titokról. Szolgáltatási gyakorlat. A legjelentősebb tanúságtételt 1908. március 24-én adta William H. Moran, a titkosszolgálat vezetőjének segédje. Kihallgatás alatt Moran megvitatta a titkosszolgálat nyomozóinak vitatott vizsgálatát, amely egy haditengerészeti hadműveletet vizsgált meg, aki egy házas nővel menekült el.8 A Moran vallomásában felvetett fontosabb kérdés azonban a nyomozói hitelprogram legitimitására vonatkozott, és Tawney folytatta éles kritikája ellene.9 Felháborodott az ügyben Tawney albizottsága módosító javaslatot dolgozott ki a kölcsöngyakorlat megölésére. Április vége felé az 1909-es pénzügyi év Különböző polgári előirányzatokról szóló törvényjavaslata a Ház elé került vitára, és hozzáadták többek között Tawney módosítását. Az ellenzék ritka volt.
Roosevelt most belépett a vitába. Különösen aggasztónak tekintették az Államközi Kereskedelmi Bizottságra vonatkozó rendelkezéseket, a Panamában fizethető bérek korlátozását és a titkosszolgálat hitelezési gyakorlatának végét. Ezen intézkedések mindegyike az elnöki vezetési stílusra és hivatala hatalmának megértésére irányult. Mindegyik megpróbálta korlátozni Roosevelt kongresszusi hozzájárulás nélküli cselekvési képességét. Széles körben fogadták őket a Házban, amely ugyan Roosevelt pártjának ellenőrzése alatt állt, de nyilvánvaló hatalomvesztést okozott egy népszerű és agresszív elnöknek.
A törvényjavaslat ellen lobbizva Roosevelt Joseph Cannon házelnöknek írt. , kérve a problémás szakaszok megölését. A titkosszolgálatról azt állította, hogy az “lényegesen megzavarja az igazságszolgáltatást, és csak az emberek egy csoportjának válik hasznára – és ez a bűnözői osztály”. 10 Egy kézzel írt utóírásban hozzátette: “nincs ennél ostobább felháborodás a “kémek” ellen; csak a bűnözőknek kell félniük a nyomozóinktól. ”11
Alacsony kulcsú lobbizásának csekély hatása volt. 1908. május 1-jén a Ház a Bizottság A titkosszolgálat korlátozásának módosításáról folytatott vita számos kérdésre kiterjedt, többek között: 1) a titkosszolgálat gyakorlatának törvénytelenségére; 2); aggodalmakra a kormány nyomozási funkciói miatt; és 3) arra a kérdésre, hogy a kongresszusi képviselőknek 12
Parsons (NY) képviselő megkérdezte Tawney elnököt: “Kívánatosnak tartja-e az úr, hogy általános nyomozó szolgálatot működtessen a kormány számára.” “Nem, nem” – válaszolta Tawney, és azt sem akarta, hogy minden ügynökségnek legyen saját nyomozóereje. Az igazságszolgáltatás ugyanúgy megszerezhette a nyomozókat, mint korábban, amikor a titkosszolgálat személyzetére támaszkodott. ” e rendelkezés nem akadályozza-e az igazságügyi minisztériumot abban, hogy “egyszerűen kiválasszon egy férfit és alkalmazza”, ha szükséges a bűncselekmények kivizsgálásához.
JS Sherley (KY) képviselő rámutatott, hogy minden alkalommal, amikor a kongresszus megtette A titkosszolgálat ellen jogalkotási intézkedéseket kellett hoznia annak hatalmában. Bennet képviselő, a korlátozás elsődleges ellenzője megtámadta ezt az állítást, és ő és Sherley vitába keveredtek a haditengerészeti minisztérium nyomozóinak helyénvalósága miatt. házasságtörő középhajós. A vita arra terelődött, hogy a kongresszusi képviselők alkalmasak-e “titkosszolgálati emberek” vizsgálatára. Bennet elkerülte a kérdést azzal, hogy filozófiai megfontolásokat vetett fel a kongresszus kormányban betöltött szerepéről és arról, hogy a kongresszusi képviselőknek szükségük van-e magukra a rendőrségre.
“Ez a bizottság csak annyit kér” – jelentette ki Smith képviselő. a kongresszus negyed évszázadon át kifejezett és kinyilvánított célját be kell tartani. ” Smith állítása sok tapsot váltott ki, ami azt sugallta, hogy a Ház a végrehajtó hatalom korlátozásának oldalán áll. Fitzgerald képviselő támogatta Smith álláspontját, hozzátéve: “Egy-két alkalommal erőfeszítéseket tettek egy általános rendőri rendszer létrehozására a szövetségi kormány alatt”, de ez kudarcot vallott. Amikor egy szövetségi ügyvédnek nyomozóra van szüksége – javasolta Fitzgerald, találhatna helyben egyet mint bármely más ügyvéd tenné.Bennet gyorsan kihívta, emlékeztetve Fitzgeraldot arra, hogy az ügyvédek többsége magánnyomozót alkalmaz ilyen munkára, de a törvény ezt megtiltotta a szövetségi ügynökségeknek. Fitzgerald gyengén ellenezte, hogy a szövetségi ügynökségek a Titkosszolgálat jogosult pályázói listáján szereplő nyomozókat alkalmazhassák.
A vita kezdetével Driscoll képviselő javasolta, hogy legyen egy titkosszolgálat a kormányban, ahol a legnagyobb szükség volt nyomozókra, és szükség esetén képesek voltak nyomozókat kölcsönözni más osztályoknak. Tawney gyorsan támadta javaslatát, kijelentve, hogy a módosítás ezt akarta megakadályozni. Ezután Bennet vitatta Tawney-t a kölcsöngyakorlat hasznossága miatt, de a “Szavazz!” Kiáltások félbeszakították. A vita befejeződött, és a titkosszolgálat korlátozása gyorsan elfogadásra került. A különféle polgári előirányzatokról szóló törvényjavaslat hamarosan elfogadták a házat.
Nem meglepő, hogy az Igazságügyi Minisztérium tisztviselői mélységesen aggódtak az események ilyen fordulata miatt. Egyesült Államok ügyvédje Henry Stimson május 6-án írta a Bonaparte-nak: “Nincs-e mód arra, hogy a törvényjavaslatot le lehessen állítani a szenátusban?” 13 Mellékelte a New York Times vezércikkét. A Times robbantotta a “szárazföldi cápák” kombinációját, amely megrázta a házat, és a képviselők “a tolvajok eszközévé váltak.” / p>
A szenátus talán figyelembe vette a Time kritikáját. A szenátusban elfogadott törvényjavaslatnak nem volt titkosszolgálati rendelkezése. Konferencia bizottságot hívtak össze a különbség egyeztetése érdekében, és a Ház ragaszkodására a Titkosszolgálat módosítását újra hozzáadták a végső intézkedéshez.15 A törvényjavaslatról szóló konferencia-jelentést 1908. május 17-én elsöprően, kis harsogással fogadták el. gyorsan aláírta; panaszai nem voltak elég erősek ahhoz, hogy jelentős előirányzatokat kockáztassanak a legfontosabb programokra. A vétót valószínűleg amúgy is felülbírálták volna, tekintve az intézkedés tétjét. 16 A kongresszus elnapolta a nyarat. A titkosszolgálat munkatársainak alkalmazásáról szóló rendelkezés az új pénzügyi év kezdetén, 1908. július 1-jén lépne hatályba.
A határidő lejártát követő napokon Bonaparte főügyész megkezdte az Igazságügyi Minisztérium kis átszervezését foglalkozzon a titkosszolgálat munkatársaihoz való hozzáférés várható elvesztésével Csekély rajongással elkezdte csoportosítani az osztály különféle nyomozóit és kilenc titkosszolgálati ügynököt, akiket állandóan igazságügyi különleges ügynökként alkalmaztak. 1908. július 26-án Bonaparte elrendelte a DOJ ügyvédjeinek, hogy a legtöbb nyomozati ügyet terjesszék Stanley W. Finch fővizsgálóhoz, aki meghatározza, hogy az irányításához rendelkezésre állnak-e különleges ügynökök az eset kivizsgálására.17
Amikor Bonaparte az éves jelentésben szereplő különleges ügynöki erők létrehozását jelentette be a kongresszus számára, biztosan tényszerűnek tekintette az akciót. Valójában, ha Roosevelt elnök nem veti bele magát az ügybe, az alig, ha bármilyen ellenzéket váltott volna ki. Ehelyett 1908 decemberében a kongresszusnak adott éves üzenetében a béna kacsa Roosevelt heves politikai csatát indított el. Kijelentette: “A legfőbb érv a módosítás mellett az volt, hogy maguk a kongresszusi képviselők sem akarták, hogy kivizsgálják őket.” A Ház azonnal követelte, hogy Roosevelt mutasson be minden olyan bizonyítékot, amelyet alátámasztania kellene. Külön bizottságot hoztak létre, hogy megvizsgálja a Roosevelt által esetlegesen szolgáltatott bizonyítékokat. Öt nappal később a Szenátus hasonló állásfoglalást fogadott el. Washington felzúdult.
1909. január 4-én nyilvánosan felvette a kongresszus kihívását, és a kongresszus szemében visszavonult. Roosevelt szerint a háznak tévednie kell. Nem vádolta a kongresszust egészében, és nem nevezett meg konkrét tagokat sem, akiket a félelem motivált volna Ehelyett az elnök folytatta, kritikája a törvénytervezetről folytatott vita során a Ház emeletén található érvek elemzéséből fakadt. Állításait – válaszolta – kifejezetten Tawney, Sherley, Smith, Fitzgerald, és Cannon.
A házat nem nyugtatták meg. Az elnök megrovására vonatkozó határozat volt. A vita tükrözte a titkosszolgálat korlátozását. Fitzpatrick, Sherley és Tawney képviselők mind d nyilvánosságra hozni az elnököt, és tagadni azt az állítását, hogy ellenezték a titkosszolgálat hitelezési gyakorlatát, attól félve, hogy kémkednek tőlük. Bennet képviselő megvédte Rooseveltet, azzal érvelve, hogy bizonyíték van arra, hogy a kongresszus fellépésének motívuma a vizsgálattól való félelem volt.
Fontos hallgatás futott végig ezen a vitán. Senki sem bírálta Bonaparte különleges ügynökök erejét. Valójában a megtett észrevételek kedvezőek voltak, és ezek közül sok a Titkosszolgálat korlátozásának híveitől származott.Válaszul Bennet vádjára, miszerint a titkosszolgálat korlátozása akadályozta a bűncselekmények felfedezését és üldözését, Fitzgerald azt válaszolta, hogy 1908 júliusa óta az amerikai ügyvéd képes volt felhívni az Igazságügyi Minisztérium nyomozóit. Jóváhagyóan hozzátette, hogy ez az erő megfelelő előirányzat mellett működött.18 A korlátozás – zárta le Fitzgerald – nem akadályozta meg a legfőbb ügyészt abban, hogy megszerezze a “különleges erőt, amelyet szerinte előnyösebbnek tartott, mint a kincstár titkosszolgálati embereinek alkalmazását”.
Az elnök más kritikusai hasonló álláspontot foglaltak el. Tawney megjegyezte, hogy a kongresszus nem korlátozta egyetlen részleg képességét sem, hogy nyomozókat vagy titkosszolgálati embereket alkalmazzon; csak a titkosszolgálat részlegének tiltotta a nyomozók részleteit vagy átadását. A nyomozói szolgálatok összes egyéb előirányzata érintetlen maradt. Valójában, tette hozzá Tawney, mindet megnövelték, beleértve magát a Titkosszolgálati Osztályét is. Smith képviselő hozzátette, hogy “egyetlen részleg erejét sem korlátozták a különféle különleges ügynökök és ellenőrök kiválasztása során”. A kongresszus fellépése egyszerűen a “régi dac- és törvénycsalási rendszer” megakadályozására irányult. “- zárta szavait. öt képviselő tartózkodott a szavazástól, és 135 képviselő nem szavazott. Az elnök sértőnek ítélt üzenetének és válaszának részeit benyújtották, és a Ház azonnal elfogadott egy további határozatot, amely felhatalmazta az Olmstead képviselő által vezetett eseti bizottságot a titkosszolgálat minden aspektusára. Szinte azonnal drasztikusan beszűkült ennek a vizsgálatnak a köre.
A Szenátus maga is úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja az elnök korábbi enyhéjét. Roosevelt győzelmet aratott.20 Az adminisztráció még azt is valószínűnek tartotta, hogy Bonaparte hadereje nemcsak határozott törvényi szankciókat fog szerezni az 1909-es pénzügyi év előirányzataiban, hanem felhatalmazást kaphat arra, hogy az Igazságügyi Minisztérium ellenőrzése alatt újjáteremtse a titkosszolgálat régi hitelgyakorlatát. p>
Addigra kevesen törődtek a politikai csata folytatásával. Ennek ellenére Tawney bizottságának régi ellenzéke nem volt hajlandó meghalni, de a kongresszus más irányba haladt. Március 3-án a titkosszolgálat eseti bizottsága azt javasolta, hogy mindkét ügynökerõ rendszeres felhatalmazását a Kincstár és Igazságosság rendszeres elõirányzat-számláinak részévé kell tenni. Roosevelt másnap otthagyta hivatalát, csakúgy, mint Charles Bonaparte. Két nappal később az új főügyész, George Wickersham hivatalos végzést adott ki a Nyomozó Iroda létrehozásával. Két éven belül a kongresszus megháromszorozta ennek az erőnek a nagyságát, és nagymértékben kiszélesítette nyomozási tekintélyét.
Ebben a történetben egyértelműen több dolog merül fel. A titkosszolgálat eredeti korlátozását nagyrészt James Tawney és albizottságának többi tagja, Sherley, Smith és Fitzpatrick erőfeszítései miatt hagyták jóvá. A kongresszus egészében elfogadta Roosevelt végrehajtó hatalmának kibővítését, annak ellenére, hogy az elnök pártja mindkét házat ellenőrizte. A viták alig érintettek titkosszolgálati kérdéseket, és a bűnüldözési kérdésekbe mélyültek el, hogy bemutassák a “titkosszolgálatok” visszaéléseivel kapcsolatos aggályokat. Az elégedetlenség azzal kapcsolatban, hogy Roosevelt hogyan gyakorolta hivatala hatalmát és hogyan bánt a kongresszussal, egyértelműen aláhúzta a vitát. A cikk elején idézettekhez hasonló idézetek retorikai foltok voltak a Roosevelttel folytatott politikai csatában. Ennek a csatának az igazi oka a hatalom a végrehajtó és a jogalkotó szervek között, nem pedig a rendőrállam hiperbolikus félelmei. A kritikusok elmulasztották a vita ezen kulcsfontosságú jellemzőjét, ehelyett Bonaparte újszülött különleges ügynökének szenzációhajhász felmondását választották az érett Szövetségi Nyomozó Iroda kritizálása érdekében. p>
1 “Detektívek kölcsönzése”, Washington Esti Csillag, 1908. április 21.; “Létezik a kémkedés”, Washington Evening Star, 1908. április 22. FBI: A demokrácia titkosrendőrségének fejlesztése ”, az FBI vizsgálata, szerk. Pat Watters és Stephen Gillers; és Athan Theoharis “Az FBI és hatalmainak rövid története” Theoharis és mtsai., The FBI: A Comprehensive Research Guide.
3Ez az állítás a kongresszus vitáinak és a előirányzatok tanúsága a titkosszolgálatról és a DOJ személyzetéről. Különösen releváns volt a 42 CR 5557. és 5558. oldal. Bill, 1906.1.13., 185–186. o. A következő bekezdésekben szereplő összes idézet ebből a forrásból származik.
5Ibid.
6Az ügyvéd éves jelentése Az 1907-es pénzügyi év tábornoka, 9–10. Oldal.
7Ház.Meghallgatások a ház előirányzatainak albizottsága előtt, amely Tawney, Vreeland, Keifer, Jr. Brundige és Livingston urakból áll az 1908-as és az azt megelőző évek hiány-előirányzatai miatt, a sürgős hiányról szóló törvényjavaslatról, 1908.1.17. 202-203.
8Williams, “Megértés nélkül”, 33. o.
9A törvény olvasása azt sugallja, hogy a titkosszolgálat gyakorlata nem volt olyan egyértelmű jogsértés, mint Tawney állította. Úgy tűnik, hogy a gyakorlat inkább törvényen kívüli, mint jogellenes volt. Első látásra megalapozott eset állhat a közigazgatás azon állításának alátámasztására, miszerint a számára biztosított előirányzatok elfogadható felhasználása volt, annak ellenére, hogy a gyakorlatot törvényileg nem szankcionálta. A jövőbeni felvételre számító korábbi jelentkezők listája jogos volt. Ez az eljárás az 1880-as évek óta mind a demokratikus, mind a republikánus közigazgatásban gyakorlatban volt, és 1906 előtt nem kérdőjelezték meg, amennyire meghatározható.
11 Morrison, köt. 5, 4706-os levél Joseph Gurney Cannonhoz, 1908. április 30-án.
12Minden vita és idézet megtalálható a 42 CR 5555-5561 oldalon, hacsak másképp nem jelezzük.
13Leveles Egyesült Államok, Henry Stimson, az AG Bonaparte-hoz, 1908. május 6., DOJ 44-3-11-3. rész, (2006.2.24. – 2008.06.25.).
14Lezáratlan szerkesztőség , New York Times, DOJ 44-3-11-sub 3, (2006.2.24. – 2008.06.25.) Fájlok.
15A konferencia bizottsága William B. Allison, Eugene Hale, Henry Henry Teller a szenátusból, valamint James A. Tawney, JJ Fitzgerald és Cong. Smith a házból.
16Gatewood, Theodore Roosevelt és a vita művészete, 251. o.
17Az FBI hagyományosan elfogadta 1908. július 26-át születési dátumként. Nem ismert, hogy az Elnökség miért vette fel ezt az időpontot, bár az összes osztály vizsgálata a különleges ügynöki erőkhöz rendelhető, jó ok arra, hogy ezt a napot hivatalosnak jelöljék. A fent idézett Appel-történelem nem említi, bár a későbbi FBI-kronológiák, például “Az FBI megemésztett története”, igen. Két vizsgálati ügyet nem osztottak be Bonaparte új különleges ügynökének: 1) bizonyos banki ügyeket a vizsgáztatók speciális csoportja; és 2) a honosítás számít.
18 Uo., 652. o.
19 Uo., 674., 675. o.
20Gatewood, 275-276. oldal.
21A kivétel David J. Williams, “Megértés nélkül: Az FBI és a politikai felügyelet, 1908-1941”. Kiállítása elkerüli számos buktatót, ha szelektíven elolvassa ezeket a vitákat, amelyekbe a polemisták beleestek.