Fonográf, más néven lemezjátszó, hangszóró vagy tű tű rezgésével történő hangvisszaadási eszköz, egy forgó korong hornyát követve. A fonográf lemez vagy hanglemez a hullámok másolatát hullámzások sorozataként tárolja egy kanyargós horonyban, amelyet forgó felületére a toll ír fel. Amikor a lemezt lejátsszák, egy másik toll reagál a hullámzásokra, és mozgásai ezt követően hangzá alakulnak át.
Bár az ilyen típusú kísérleti mechanizmusok már 1857-ben megjelentek, a fonográf feltalálását általában Thomas Edison amerikai feltalálónak köszönhetik (1877). Első felvételei olyan mélyedések voltak, amelyeket rezgő toll segítségével domborított egy tinfoil lapba; a csavartartót egy henger köré tekerték, amelyet a hangok rögzítése közben forgattak. Ezután Edison folyamatának fejlesztései következtek, amelyek közül említésre méltó volt Emil Berliner 1887-es újítása, amely a hanghornyok spirálban történő nyomon követését egy lapos lemezen, nem pedig a henger hélixénél mutatja. A lapos mesterlemezből negatív készült, majd a negatívumot formaként használták sok másolat készítéséhez, amelyek az eredeti mesterlemezt reprodukálták. Ezeket a “lemezeket”, amint ismertté váltak, a Berliner Gramophone nevű sokszorosító gépén lehetett lejátszani.
A koronglemezek öntésének továbbfejlesztett módszerei a 20. század elején következtek, és 1915-re a 78 fordulat / perc (percenként percenként) kb. 4 1/2 perc játékidővel rendelkező lemez vált szabványossá. Az 1920-as évek elején elektromos hangszórókat fogadtak el a reprodukált hang hangerejének erősítése érdekében. 1948-ban a Columbia Records bevezette a régóta játszott (LP) lemezt, amely 331/3 RPM fordulatszámmal és nagyon finom barázdák alkalmazásával oldalanként akár 30 perc játékidőt is eredményezhetett. Röviddel ezután az RCA Corporation bemutatta a 45 fordulat / perc korongot, amely oldalanként akár 8 percig is lejátszható volt. Ezek az LP-k és „kislemezek” az 1950-es években kiszorították a 78-as éveket, és a sztereofonikus (vagy „sztereó”) rendszerek, két külön információcsatornával egyetlen barázdában, 1958-ban váltak kereskedelmi realitássá. A hang torzítatlan reprodukciójára képes sztereofonográfok az egyik komponense az úgynevezett nagy pontosságú hangrendszernek.
Valamennyi modern fonográf-rendszernek voltak bizonyos közös elemei: egy lemezjátszó, amely forgatta a lemezt; egy toll, amely a lemez barázdáját követte; hangszedő, amely a toll mechanikus mozgását elektromos impulzusokká alakította át; egy erősítő, amely fokozza ezeket az elektromos impulzusokat; és egy hangszóró, amely az erősített jeleket visszaállította hanggá.
A fonográfok és a hanglemezek voltak a legfőbb eszközei a felvett hangok otthoni reprodukálásának az 1980-as évekig, amikor nagyrészt felvett kazetták és kompaktlemezek váltották fel őket. Lásd még a hangfelvételt.