Száhel

Száhel, arab Sāḥil, Afrika nyugati és észak-középső részének félidős régiója, Szenegáltól keletre Szudánig. Átmeneti zónát képez az északi száraz Szahara (sivatag) és a déli párás szavanna öv között. A Száhel az Atlanti-óceántól keletre, Szenegál északi részén, Mauritánia déli részén, Maliban a Niger folyó nagy kanyarulatán, Burkina Fasóban (korábban Felső Volta), Niger déli részén, Nigéria északkeleti részén, Csád dél-középső részén és Szudánon át

A Száhel-félszigeti puszták természetes legelő, alacsonyan növő fűvel és magas, lágyszárú évelőkkel. A régió állatállományának (teve, farkasökör, valamint legeltetett szarvasmarhák és juhok) egyéb takarmányai közé tartoznak a tüskés cserjék, valamint az akác- és a baobabfák. A tövises cserjés egykor erdőt alkotott, de az ország mára nyitottabb és viszonylag járható gépjárművel. A terep főleg szavanna típusú, kevés a folyamatos takarás és veszélyes hajlam a sivatagba olvadásra a túlhalászás és a túlgazdálkodás miatt. Az év legalább nyolc hónapja száraz, és az eső rövid időszakra korlátozódik, átlagosan 100–200 mm, főként júniusban, júliusban és augusztusban. Széles legeltetési területek is vannak az áradó Niger és Sénégal folyók által öntözve. A köles és a földimogyoró (földimogyoró) szerény termései sok területen megnövekedhetnek.

A 20. század második felében a Száhel övét egyre jobban sújtotta a talajerózió és a növekvő sivatagosodás az emberi populációk, amelyek a korábbiaknál nagyobb követelményeket támasztottak a föld iránt. A városlakók és a gazdák levetkőzték a fát és a cserjés takarót, hogy tűzifát szerezzenek és növényeket termesszenek, ami után a túl sok állat megemésztette a fennmaradó fűtakarót. A csapadékfolyás és a szél ezután levitte a termékeny termőréteget, száraz és kopár pusztákat hagyva maga után.

A Száhel-övezetben a mezőgazdaság és a pásztorkodás törékeny jellege feltűnő módon megmutatkozott az 1970-es évek elején, amikor hosszú aszály, 1968-tól kezdődően az ottani növények virtuális kihalásához és a szarvasmarhák 50-70 százalékának elvesztéséhez vezetett. 1972-ben gyakorlatilag egyáltalán nem esett az eső, és 1973-ra a Szahara szakaszai dél felé haladtak 100 km-ig. Az éhezés és a betegség által okozott emberi élet veszteségét 1973-ban 100 000-re becsülték. A súlyos aszály és éhínség ismét sújtotta a Száhelt 1983–85-ben, és az elsivatagosodás a kormány egyes erdőfelújítási programjai ellenére is előrehaladt. A Száhel tovább folytatta déli terjeszkedését a szomszédos szavannákba, a Szahara pedig a nyomában volt.

Észak-Afrikában a Száhel kifejezés az algériai dombvidéki parti dombvidékre és Tunézia lépcsős keleti parti síkságára vonatkozik.