Négy temperamentum

A temperamentumelmélet gyökerei a humorizmus ősi elméletében rejlenek. Lehet, hogy az ókori egyiptomi orvoslásból vagy Mezopotámiából származott, de Hippokratész görög orvos (Kr. E. 460–370) fejlesztette ki orvosi elméletté. Úgy vélte, hogy bizonyos emberi hangulatokat, érzelmeket és magatartást a testnedvek feleslege vagy hiánya (úgynevezett “humor”) okoz, amelyet vér, sárga epe, fekete epe és váladék közé sorol. Galen (Kr. U. 129 – 200 körül) a temperamentum első tipológiáját a De temperamentis című dolgozatában dolgozta ki, és fiziológiai okokat keresett az emberek eltérő viselkedése miatt. A négy elemből vett melegnek / hidegnek és száraznak / nedvesnek minősítette őket. A tulajdonságok között “egyensúly” is lehet, ami összesen kilenc temperamentumot eredményezhet. Maga a “temperamentum” szó a latin “temperare”, “keverni” szóból származik. Az ideális személyiségben a kiegészítő jellemzők tökéletesen ki voltak egyensúlyozva a meleg-hűvös és a száraz-nedves között. Négy kevésbé ideális típusban a négy tulajdonság egyike volt domináns az összes többi felett. A fennmaradó négy típusban egy tulajdonságpár dominálta a kiegészítő párost; például meleg és nedves uralkodik hűvös és száraz. Ez az utolsó négy olyan temperamentumos kategória volt, amelyet Galen a testi humora után “sangvininek”, “kolerikusnak”, “melankolikusnak” és “flegmatikusnak” nevezett. Mindegyik az egyik humor túlzott következménye volt, ami a párosított tulajdonságokban egyensúlyhiányt okozott.

perzsa polihisztor Avicenna (Kr. e. 980–1037) része kiterjesztette a temperamentum elméletét Canon Az orvostudomány, amely standard orvosi szöveg volt sok középkori egyetemen. Alkalmazta őket “érzelmi szempontokra, mentális képességekre, erkölcsi attitűdökre, öntudatra, mozdulatokra és álmokra”. Nicholas Culpeper (1616–1654) azt javasolta, hogy a humorok a test egészségében irányadó elvként, asztrológiai megfeleléssel járjanak el, és elmagyarázták a fiziognómiára és a személyiségre gyakorolt hatásukat. Azt javasolta, hogy egyes embereknek egyetlen temperamentumuk legyen, míg másoknak kettőjük keveréke van, elsődleges és másodlagos temperamentum.

A modern orvostudomány elutasította a négy temperamentum elméletét, bár használatuk metaforaként is fennáll bizonyos pszichológiai területeken belül. Immanuel Kant (1724–1804), Rudolf Steiner (1861–1925), Alfred Adler (1879–1937), Erich Adickes (1866–1925), Eduard Spranger (1914), Ernst Kretschmer (1920) és Erich Fromm (1947) mind a négy temperamentumról (különböző nevekkel) elméleteiben írtak és nagyban alakították a modern temperamentumelméleteket. Hans Eysenck (1916–1997) az első pszichológusok között elemezte a személyiségbeli különbségeket faktoranalízisnek nevezett pszicho-statisztikai módszerrel, és kutatásai arra késztették, hogy a temperamentum biológiailag megalapozott legyen. A személyiség dimenziói című könyvében javasolt tényezők a neuroticizmus (N), a negatív érzelmek megtapasztalására való hajlam és az extraverzió (E), a pozitív események, különösen a társadalmi események élvezetére való hajlam. A két dimenzió párosításával Eysenck megjegyezte, hogy az eredmények hasonlóak-e a négy ősi temperamentumhoz.

Más kutatók hasonló rendszereket fejlesztettek ki, amelyek közül sok nem használta az ősi temperamentum neveket, és több párosított extraverzió más-más tényező, amely meghatározza a kapcsolatot és a feladatorientációt. Ilyenek például a DiSC-értékelés és a társadalmi stílusok. Az egyik legnépszerűbb manapság a Keirsey-temperamentum-rendező, amelynek négy temperamentuma nagyrészt Apollón, Dionüszosz, Epimetheusz és Prométheusz görög isteneken alapult, és a Myers – Briggs típusú mutató (MBTI) 16 típusához társult. Átnevezték őket Artisan (SP), Guardian (SJ), Idealist (NF) és Rational (NT) névre.