Mark A.W. Andrews, a Lake Erie Osteopátiás Orvostudományi Főiskola élettanának docense a következő magyarázatot adja:
Ez kiváló kérdés, különösen azért, mert a vesebetegség és a vesetranszplantáció olyan gyakori (kb. 10 000–15 000 amerikai kap vesetranszplantáció évente). Az emberek többsége két vesével születik, mint funkcionális komponens az úgynevezett vese rendszernek, amely két uretert, egy hólyagot és egy húgycsövet is tartalmaz. A veséknek számos funkciója van, beleértve a vérnyomás szabályozását, a vörösvértestek termelését, a D-vitamin aktiválását és némi glükóztermelést. Legnyilvánvalóbb azonban, hogy a vesék a testfolyadékokat a véráramon keresztül szűrik, hogy szabályozzák és optimalizálják mennyiségüket, összetételüket, pH-jukat és ozmotikus nyomásukat. A felesleges víz, elektrolitok, nitrogén és egyéb hulladékok vizelettel ürülnek ki. Ezek a funkciók fenntartják és optimalizálják a test “milieu interieur” -ját (belső környezetét) – azokat a folyadékokat, amelyekben sejtjeink élnek.
Az élet nem kompatibilis a veseműködés hiányával (bár a hemodialízis helyettesítő szerepet játszhat). De ellentétben a legtöbb szerv szervével, túlzott – vagy túlméretezett – vesekapacitással születünk. Valójában egyetlen vese, amelynek funkcionális kapacitása csak 75 százaléka, nagyon jól képes fenntartani az életet.
Ez a túlmérnöki tervezés 1,2 millió alapvető funkcionális szűrőelemmel, a mikroszkopikus nefronral lát el bennünket minden vesében. A nefronok apró csövek, amelyek kiszűrik a vérplazmát, beállítják, majd az optimalizált folyadékot visszajuttatják a testbe. A legtöbb esetben, bár csak néhány fontot tesznek ki, a vesék a szívből pumpált összes vér körülbelül 20 százalékát kapják. Naponta körülbelül 120 liter folyadék és részecske jut be a nefronba, hogy leszűrje.
Ha csak egy vese van jelen, akkor ez a vese beállíthatja a szűrést, mint két vese normál esetben. Ilyen helyzetben a nephronok egyenként kompenzálják a méret növelésével – ezt a folyamatot hipertrófiának nevezik – az extra terhelés kezelésére. Ez káros hatások nélkül történik, akár évek alatt is. Valójában, ha az egyik funkcionális vese hiányzik a születésétől, a másik vese megnőhet, és eléri a két vese együttes súlyához hasonló méretet (kb. 1 font).
A vesék kiszűrik ezt a nagy mennyiségű folyadékot napi szinten, mert a nephronok meglehetősen válogatás nélküli szűrők, a nagyobb fehérjék és sejtek kivételével minden tartalmat eltávolítanak a vérből. A nephronok azonban rendkívül eredményesek a szűrlet és a túlélés szempontjából kritikus anyagok – például víz, glükóz, aminosavak és elektrolitok – feldolgozásában, amelyek aktívan felszívódnak a vérbe. A nephronokban maradó víz és hulladék (beleértve a karbamidot és a kreatinint, savakat, bázisokat, toxinokat és gyógyszer metabolitokat) vizeletté válik.
Amellett, hogy csak egy vesével képes támogatni az életet, a veserendszer rendelkezik más biztosítékokkal. Bár a nephronok 40 éves koruk után évente 1 százalékos sebességgel leállnak, a fennmaradó nephronok általában megnagyobbodnak és teljes mértékben kompenzálják ezt a pusztulást. A bizonyítékok határozottan arra engednek következtetni, hogy az élő vese donorok nagy valószínűséggel nem fejtenek ki jelentős hosszú távú káros hatásokat az egészségükre, ezt mutatják azok az adományozók, akiknek vesefunkcióját az adományozást követően legfeljebb 30 évig értékelték. A donorokkal kapcsolatos fő problémák a műtéttel kapcsolatos komplikációk ritka esetei, nem pedig a vese hiánya.