Chuck Close kortárs festő és fotós műalkotásokat mutatott be a világ híres galériáiban. Több könyve megjelent festményeiről, és az Elnöki Művészeti és Bölcsészbizottság megbízott tagja volt. Néhány művét még dollármilliókért is eladták aukción a Sothebys-en. Str Simon to Stranger 2016-os albumának borítója Egy másik Chuck Close remekmű.
Míg egyes művészek inkább tájképeket vagy csendéleteket festenek, a Close arcokkal rögzített. Tarka arcmozaikjai és hatalmas, kilenc méter magas fotorealisztikus akrilfestménye, amely a saját cigarettázó arcképét ábrázolja, nyilvánvaló, hogy az emberi arc elbűvöli a művészt.
Close az arcfestés iránti szenvedélye meglehetősen ironikus, figyelembe véve egyedülálló idegrendszeri állapotát – proszopagnózisban vagy “arcvakságban” született. Az arcát nézve nem képes felismerni egy személyt. És nincs egyedül. Ötven amerikai embernél van bizonyos fokú arcvakság.
Mit jelent pontosan az arcvakság? Képzelje el, hogy közvetlenül valaki felé néz. A tekinteted szemet, orrot, szájat vesz fel. Felismernéd, hogy egy arcot nézel. De ha proszopagnózisod lenne, akkor nem tudnád összehangolni ezt a sajátos arcot más, már látott arccal. Ennek eredményeként nem tudta azonosítani a személyt. Előfordulhat, hogy nem tudja felismerni házastársát vagy gyermekeit, annak ellenére, hogy éveken át napi rendszerességgel látja őket. Ha az a személy, akivel beszélget, csak néhányszor megfordítja a fejét fokon azt gondolhatja, hogy más embert nézett; olyat, amelyet még soha nem látott. Súlyos esetekben még a saját gondolatait sem ismeri fel.
Az arcvaksággal küzdőknél nincs rendellenes működés látásélességük: vizuális észlelésük nem különösebben rosszabb vagy jobb, mint az átlag, és látni tudják t, valamint egy hasonló neurotípusos személy. Meg tudják különböztetni a színek árnyalatait, azonosíthatják a vizuális mintákat és 3D-ben láthatják. Meg tudják különböztetni a tárgyakat a hasonlóktól, és egy parkolóban megtalálhatják autójukat.
A proszopagnózis sem egyenlő az emberek emlékezetének hiányával. Az általános intelligenciában gyakran nincs összefüggő hiány. A proszopagnózisban szenvedő személy ugyanolyan képességgel bírna, mint más személyek, külön megjegyezni a különféle tényeket és megtanulni a fizikai feladatokat. Emlékezhetnek a nevekre és az egyes személyekre vonatkozó részletekre, miután beszélgetnek velük.
Nem az a problémás, hogy nem képesek látni, tanulni vagy emlékezni. Sokkal inkább az arcok sajátos felismerésében rejlik a nehézség.
Az agy más neurális kapcsolatokkal dolgozza fel és azonosítja az arcokat, mint az objektumok azonosítására. Lehetséges, hogy ez a specializáció korai evolúciós őseink kezdő társadalmi életének következménye. Kölcsönhatásuk abból állt, hogy több más korai hominidával kommunikáltak, akiknek ugyanolyan testalkata, testalkata és testtartása lehetett. Mivel a testek egyformának tűnhetnek, az arcvonásokban mutatkozó percbeli különbségek jelenthetik a kulcsot egy barát és az ellenség megkülönböztetésében. Ha ilyen agyilag speciális arckezelő útvonal van az agyban, akkor biztos lehet abban, hogy észrevették ezeket az apró különbségeket, ezáltal lehetővé téve a fajok túléléséhez szükséges társadalmi interakciókat – az ellenség arcának felismerése óvatos vagy agresszív reakciót vált ki, míg az ember felismerése utódai aktiválnák a védekező vagy védő magatartást.
Néhány ember proszopagnóziában született. Mások agykárosodást (például stroke-ot) követően arcvakság alakulhat ki. De mi változik pontosan az agyban, ami proszopagnóziát eredményez? Az uralkodó elmélet hiányt jelent az agy egy fúziós arcterületének nevezett régiójában. Ez a szerkezet mélyen az agy tövében lévő temporális lebenyben helyezkedik el, és nagymértékben specializálódott az arcfelismerésre. Ez magában foglalja az egyes jellemzőket, hogy egységes képet hozzon létre. Ezt az összetételt használjuk az arcok azonosítására, majd agyunk más részei az arcot egy identitáshoz illesztik. De a proszopagnózisban szenvedőknél a fusiform gyrus nem képes ellátni ezt az integratív funkciót, ami képtelenség az arcok azonosítására.
Ennek a neurológiai rendellenességnek a kezelésére a proszopagnózisban szenvedő emberek gyakran fejlesztenek mentális parancsikonokat, és szociális jelzésekkel javítják mások felismerési képességét. Első és legfontosabb, hogy nagyon egyedi arcvonásokat kereshetnek, például születési jeleket vagy hegeket, hogy gyorsan azonosítsák az egyéneket. A legtöbb beteg számára úgy tűnik, hogy e megkülönböztető és ritka jellemzők felismerése független a fusiform gyrus feldolgozásától. Kereshetnek olyan nem arcjellemzőket is, amelyek nyomot adnak a személy identitására: testalkat, modor, járás, frizura vagy ruházat.A megjelenéstől eltekintve más érzékszervek is használhatók – valakinek a hangjának meghallása, vagy egy adott parfüm vagy szagtalanító szagának elkapása elegendő nyom lehet ahhoz, hogy kiderüljön, kivel kommunikálnak. Végső megoldásként elakadhatnak egy beszélgetés során, ha szándékosan homályos kérdéseket tesznek fel, például “Hogy van a családod?” vagy “Honnan jöttél?” annak érdekében, hogy valamilyen kontextus-érzéket teremtsen, vagy felfedjen relációs nyomokat és egyéb információkat, amelyek segítenek azonosítani az embert.
A proszopagnózis ritka neurológiai rendellenességnek tűnhet, de az Egyesült Államok lakosságának 2% -ánál ez inkább elterjedt, mint gondolnád. Ha ezek közé a proszopagnózisban szenvedő emberek közé tartozik, meglepődhet, ha meghallja, hogy ki más osztja meg küzdelmét – vagy legalábbis bizonyos mértékű vakságot szenved. Brad Pitt színészt azzal vádolták, hogy sznob, amikor elhalad egy munkatárs mellett a forgatáson, és nem ismeri fel őket, annak ellenére, hogy többször is beszélgetett velük. Jane Goodall antropológus ellentétes megközelítést alkalmaz: önéletrajzában azt írja, hogy ahelyett, hogy szembesülne a kolléga figyelmen kívül hagyásának esetleges zavarban, úgy küzd meg proszopagnózisával, hogy “úgy tesz, mintha mindenkit elismerne”. A Steve Jobs 2015-ös filmjével kapcsolatos interjúban Steve Wozniak, az Apple volt társalapítója nagyon keveset mondott arról, hogy a Jobs ábrázolására kiválasztott színész valóban hasonlított-e rá, és megjegyezte, hogy “számomra az arcok amúgy sem számítanak annyira”. / p>