A vita utáni negyedszázadban azonban az egymást követő amerikai közigazgatások vezetői lényegében elfogadták ezt a jövőképet – a stratégia, a politika, a temperamentum, a stílus, a retorika, a taktika különbségei ellenére. , vagy kampányígéretek. Kényszerrel, diplomáciával, korlátozó intézkedésekkel vagy ezek valamilyen kombinációjával azon dolgoztak, hogy megakadályozzák a regionális, szélhámos, autoriter és nem állami kihívók elképzelhető gyűjteményeinek – nem is beszélve a revíziós, potenciálisan nagyhatalmakról, mint Oroszország vagy Kína -, hogy ne replikáljanak a letűnt bipoláris korszak rendkívüli totalitárius fenyegetése. Az amerikai vezetők többé-kevésbé definiálják az Egyesült Államok számára előnyben részesített helyzetük kihívásait, amelyek előnyben részesítik az amerikai dominanciát egy bizonyos renden belül. Ezzel párhuzamosan veszélyesnek tekintették az Egyesült Államok relatív vagy abszolút hanyatlását vagy a rend hanyatlását. Az “új világrend” kiépítése, a “demokratikus bővítés” sürgetése, a szerződések szövetségének “terjeszkedése”, a világpiac fejlődésének ösztönzése és “nélkülözhetetlen nemzetükről” szólva az ezt a jövőképet elfogadó vezetők legalább hat jelentős katonai kampányok az 1990-es években: Szomália, Haiti, Bosznia, Koszovó és Irak (kétszer). A Bush-kormányzás alatt a 2000-es évek közepén az amerikai vezetők a “gonosz tengelyére”, a kovácsolt “készséges koalíciókra” irányultak, és olyan helyeken támogatták a forradalmakat, amelyeket más hatalmak – helyesen, helytelenül – az udvaruknak tekintettek. Ezt követően, még ha Barack Obama demokratikus vezetése alatt “hátulról vezet” és “elfordul”, az Egyesült Államok beavatkozott Líbiába, és összefogott egy “koalíciót, hogy ellensúlyozza az Irakban és Szíriában önálló Iszlám Államot. Ezek egyike sem. államok vagy társadalmak, és a bennük elhelyezkedő gonosz szereplők egyike sem fenyegette Amerika fennmaradását – bár az Al-Kaidához hasonló csoportok valóban aláássák az amerikai biztonságot és érdekeket. Az amerikai vezetők ezekben a helyzetekben mindazonáltal kihívásokat láttak a fennálló nemzetközi rend számára. / p>
Az amerikai vezetők az elmúlt három évtizedben nem biztos, hogy olyan stratégiákat dolgoztak ki vagy folytattak olyan szélsőséges politikát, mint amilyen néhány neokonnak tetszett volna – akiknek a legharangosabbak minden vakondtúrásból “Münchent” csinálnak. De azért dolgoztak, hogy elősegítsék az amerikai dominanciát – és az amerikai eszmék dominanciáját, amely szorosan összefonódik egy nagyrészt az Egyesült Államok által vezetett világrenddel -, sokkal többet, mint a neokonzervatív impulzus és a hozzá kapcsolódó attitűdök nélkül.
A neokonzervativizmus nem t halott. A kezdők számára maguk a neokonok maradtak relevánsak. Számos neokonzervatív, általában a konzervatív mozgalom létrehozása helyett populista vége, a 2016-os kampány során elutasította Donald J. Trump elnököt – reagálva rá és támogatóira talán, ahogy elődeik az új baloldaliakra. Azóta bizonyos értelemben elvesztették befolyásukat és hitelességüket, miközben relevánsak maradtak, és más módon rehabilitálták magukat. Egyrészt a New American Century projektje, a The Weekly Standard és a Foreign Policy Initiative bezárt. Másrészt olyan neokonzervatívok, mint Robert Kagan, Max Boot, Bret Stephens és John Bolton, az Egyesült Államok jelenlegi nemzetbiztonsági tanácsadója – védik az iraki háborút, több védelmi kiadás mellett érvelnek, a katonai akciókat összekapcsolják az amerikai hatalommal és presztízssel, és szakaszosan próbálják vonja ki az Egyesült Államokat azoktól a nemzetközi intézményektől, amelyek segítettek felépítésében és alakításában – továbbra is szerepel a The New York Times és a The Washington Post lapokban; CNN és MSNBC; a Brookings Intézet, az American Enterprise Institute, az Institute for War Study, az Alapítvány a Demokráciák Védelméért és a Külkapcsolatok Tanácsa; Az Atlanti-óceán, a külpolitika, a külügyek és más kiadványok.
Néhány látványos kudarc ellenére a neokonzervatívok ennek az impulzusnak a nyomát hagyták szinte az összes amerikai külpolitikában érdekelt vezetőnél. Úgy tűnik, hogy az amerikaiak az elmúlt évtizedekben nagyjából elfogadták, hogy bizonyos érdekek és eszmék külföldön való előmozdítása szükséges és kívánatos, miközben hatalmat vetítenek egy meglévő nemzetközi rend támogatására, amely önmagában nem maradhat fenn csupán papírdarabokból. Úgy vélik, hogy Amerika – minden küzdelme ellenére, itthon és külföldön – nincs hanyatlásban. Úgy vélik, hogy az Egyesült Államok minden hibája vagy alapvető hibája ellenére megtartja ígéretét – ez az ígéret alapvetően ellentétes más nemzetekkel vagy államokkal. És még a mai frusztrációk közepette is érzik, hogy az Egyesült Államoknak nem szabad, nem szabad és nem tud hátat fordítani a világnak. Az amerikai – katonai vagy egyéb – elkötelezettségben való tartós hitük mögött még mindig hisznek az amerikai kivételességben.