Források keresése: “Az ember keresése az értelemben” – hírek · újságok · könyvek · tudós · JSTOR (2011. november) (Tudja meg, hogyan és mikor távolítsa el ezt a sablonüzenetet)
Frankl három pszichológiai problémát azonosít az összes fogvatartott egy vagy másik fokon átélt reakciói: (1) sokk a táborba való kezdeti felvételi szakaszban, (2) apátia a tábori lét megszokása után, amelyben a fogvatartott csak azt értékeli, ami segíti önmagát és barátait, és (3) a deperszonalizáció, az erkölcsi deformáció, a keserűség és a kiábrándultság reakciói, ha életben marad és felszabadul.
Frankl arra a következtetésre jut, hogy az élet értelme megtalálható az élet minden pillanatában; az életnek soha nem szűnik meg értelme, még a szenvedésben és a halálban sem. A tábori fogvatartottaknak egy tömeges böjt alatt tartott csoportterápiás ülésén, amely megpróbálta megvédeni egy névtelen rabtársat a hatóságok végzetes megtorlásától, Frankl felvetette azt a gondolatot, hogy mindenki számára súlyos helyzetben van valaki, aki lenéz, egy barát, család tag, vagy akár Isten, aki azt várná, hogy ne csalódjon. Frankl tapasztalatai alapján arra a következtetésre jut, hogy a fogoly pszichológiai reakciói nem csupán életének körülményei, hanem a választás szabadsága is, súlyos szenvedés. A fogoly belső tartása lelki énjére támaszkodik abban, hogy reménye van a jövőben, és hogy ha egy fogoly elveszíti ezt a reményt, el van ítélve.
Frankl arra is következtet, hogy csak két faj van , tisztességes férfiak és illetlenek. Egyik társadalom sem mentes egyiküktől sem, és így voltak “tisztességes” náci őrök és “illetlen” foglyok, nevezetesen a kapo, aki saját haszonszerzés céljából kínozta és bántalmazta fogolytársaikat.
Végződése az első részben leírja a fogvatartottak pszichológiai reakcióját felszabadulásukra, amelyet három szakaszra oszt. Az első a deperszonalizáció – az újrabeilleszkedés időszaka, amelyben egy fogoly fokozatosan visszatér a világra. Kezdetben a felszabadult foglyok annyira zsibbadnak, hogy képtelenek megérteni, mit jelent a szabadság, vagy érzelmileg reagálni rá. Egy részük úgy véli, hogy ez egy illúzió vagy egy álom, amelyet elvesznek tőlük. A foglyok a korábbi börtönükön kívüli első kísérletük során rájöttek, hogy nem képesek felfogni az örömöt. A virágok és a szabadság valósága, amelyről évek óta álmodoztak, mind szürreálisak voltak, képtelenek voltak megragadni a személytelenítésüket.
A test az első elem, amely kitör ebből a szakaszból, és nagy étvágyaival reagál. eszik és többet akarnak aludni. Csak a test részleges feltöltése után képes az elme végre reagálni, mivel “az érzés hirtelen áttörte a furcsa bilincseket, amelyek visszatartották” (111).
Ezzel kezdődik a második szakasz, amelyben deformáció veszélye. Amint az elmére nehezedő intenzív nyomás megszűnik, a mentális egészség veszélybe kerülhet. Frankl a nyomókamrájából hirtelen elengedett búvár hasonlatát használja. Elmeséli egy barátjának történetét, aki rögtön megszállottja volt annak, hogy bántalmazói megítélése szerint ugyanazt az erőszakot teremtse.
Amikor hazatértek, a foglyoknak két alapvető tapasztalattal kellett megküzdeniük, amelyek lelki egészségüket is károsítják: keserűség és kiábrándulás. Az utolsó szakasz a külső világ reagálóképességének keserűsége – a “felszínesség és az érzés hiánya … annyira undorító, hogy az ember végre úgy érezte, hogy kúszik be egy lyukba, és nem hall sem embert, és nem látja tovább az embereket” (113). Rosszabb volt a kiábrándultság, amely azt a felfedezést jelentette, hogy a szenvedésnek nincs vége, hogy nem fog eljönni a vágyott boldogság. Ez volt azok tapasztalata, akik – mint Frankl – hazatértek, hogy felfedezzék, senki sem várja őket. Az a remény, amely őket a koncentrációs táborban töltött idő alatt fenntartotta, eltűnt. Frankl ezt az élményt említi a legnehezebben legyőzhetőnek.
Az idő múlásával azonban a fogoly koncentrációs táborban szerzett tapasztalata végül csak emlékezett rémálommá vált. Sőt, ráébred arra, hogy nincs többé félnivalója, “kivéve az Istenét” (115).