A kulturális előirányzat abszurd logikájának kibontása – és mibe fog kerülni

1968. augusztus végén egy sikeres, fiatal kanadai dalszerző, Robbie Robertson leült, hogy részt vegyen a zenetörténet egyik legelterjedtebb kulturális kisajátításában. Témája egy különösen fájdalmas pillanat volt az amerikai történelemben, amelyet egy olyan csoport szemszögéből meséltek el, amely irgalmatlan erőszakot tapasztalt az Egyesült Államok szövetségi kormánya részéről, rock and roll dal formájában kifejezve. Abban az időben Robertson olyan keveset tudott a csoportról, amelyről énekelt – végül is nem az ő kultúrája -, hogy meg kell látogatnia a helyi könyvtárat, hogy olvassa el őket, mielőtt elkezdene írni.

Valahogy mégis sikerült a dala. Mint oly sok kulturális kisajátítás a múltból, az ismeretek hiánya vagy az érintett hagyományokkal való valódi kapcsolat alig akadályozta a kereskedelmi vagy kritikai sikereket. A dal óriási sláger volt, amely évtizedeken átívelte a számot, még a borítói is eljutnának a Billboard toplistájának 3. helyére. És az egyetlen dolog, ami lenyűgözőbb, mint a sikere, az az, hogy úgy tűnik, senkit nem zavar vagy zavar az a tény, hogy a dalszerző olyan okról írt, amely nem a sajátja, hogy szó szerint valaki más transzparensét vette fel.

Bár ez furcsa módnak tűnhet a The Band általánosan kedvelt “The Night They Drove Old Dixie Down” című dalának leírására és kontextusba helyezésére, felhasználva a kulturális előirányzatok egyre harciasabb normáit, ez teljesen igaz.

A kulturális előirányzatok megfelelő meghatározása egy olyan kultúra kiaknázása vagy együttes választása, amelynek nincs jogos öröksége. Hogyan néz ki ez a gyakorlatban? Attól függően, hogy kivel beszélsz Katy Perry kimonót visel az American Music Awards előadásán. Elvis népszerűsíti a fekete zenét, és közben obszcén gazdag lesz. Egy dühös San Francisco-i hallgató szerint ez raszttá varázsolja a haját. évben hatalmas vita támadt a művészeti világban arról, hogy egy fehér festő megmutathat-e egy festményt Emmett Till haláláról.

Ekkor az a kérdés: Robbie Robertson kinek gondolja magát, megpróbál beszélni a szegény bérlő gazdák sorsáról Dixie?

Fontolja meg: Ő nem amerikai. Nem délről származik. Éneke sem a történelem “győzteséről” szól. Felveszi a szegény fehér déliek hangját, akit ágyútakarmányként használnak egy háborúban, amelyet a legtöbben soha nem akartak; az ország Sherman csapatai által megtizedelt részéről énekel. , egy olyan világ, amelyet Drew Gilpin Faust “Szenvedés Köztársaságának” nevezne. Még rosszabb, hogy a későbbi szerzői jogi viták szerint a dal egyik közreműködője (aki déli volt) úgy véli, hogy őt nem teljes mértékben jóváírták azért, amit a projektbe hozott.

Robertson is elismeri ennek nagy részét. Még azt is mondaná, hogy éppen azért választotta dalainak ezeket a témáit, mert úgy gondolta, hogy jól fognak szólni Levon Helm, a The Band jelző amerikai és délvidéki hangjából. Egy másik déli daláról elmondta, hogy gyerekként egyszerűen a Mason-Dixon vonal alá utazott, és elkezdte kifosztani a témákat, személyiségeket és ötleteket, amelyeket a sztárcsillagok törekvése során felhasználhat. Ahogy Robertson az amerikai dalszerzőnek elmondta a tennessee-i látogatásról,

“Amíg ott voltam, csak képeket és neveket, ötleteket és ritmusokat gyűjtöttem, és ezeket a dolgokat tároltam … valahol a fejemben. És amikor eljött az ideje, hogy leüljek és dalokat írjak, amikor benyúltam a padlásra, hogy megnézzem, miről fogok írni, ez volt ott. erős szenvedély a felfedezés felé, hogy odamegyek, és ez kinyitotta a szemem, és minden érzékszervemet elárasztotta ennek a helynek az érzése. Amikor leültem dalokat írni, csak erre tudtam gondolni … “

Még egyszer abszurdnak tűnhet az az érvelés, hogy fel kell háborodnunk a déli kultúra – egy rabszolgatulajdonos kultúra – kisajátításán, de már elkezdtük felháborodni az előirányzat miatt eddig ennek a kérdésnek a feltevése szinte késettnek tűnik. Miért ne lehetne az amerikai délieknek ugyanolyan jó esete, mint bármelyiknek, hogy tiltakozzanak “Az az éj ? Az Oberlin hallgatói bojkottálták a kollégiumi kávézót a sushi tálalására vonatkozó döntése miatt (Japánból adományozva), az Ottawai Egyetem hallgatói lemondhatják a jógaórát (Indiából kiosztva), és a portritai burrito kocsit bezárták, mert receptet kaptak ötletek és főzési tippek egy mexikói utazáshoz. Alig néhány hónappal ezelőtt Kanadában, ahonnan Roberston származik, egy szerkesztő azt merte javasolni, hogy a saját kultúrájától eltérő kultúra által ihletett vagy megragadó művészet külön díjat érdemel, társainak pedig alapvetően megpróbálta elűzni hivatásától.Egy szerkesztőtárs, aki helyeslően tweetelt az elképzeléséről, valójában az volt!

Miért nem tiltakoznak az amerikai déli lakosok, hogy betiltják a rádióból a “The Night They Drove Down Dixie Down” -t? Követelni, hogy a Grammy vonja vissza a The A zenekar életműdíja?

Mivel Robertson humanizált, valahogy apolitikus portréja a veszteségnek, a fájdalomnak és a zűrzavarnak a polgárháború utolsó napjaiban a Konföderáció összeomlása során, elképesztő művészi Ez a végső élő előadás is, amelyet Martin Scorsese Az utolsó keringő című dokumentumfilmje tökéletesen megörökített és időben lefagyasztott.

Ha azt gondolnánk, hogy a kulturális előirányzatok egyre szigorúbb és agresszívebb normái – ha tisztességesen alkalmazzák őket – megakadályozza a dal megírását? Hogy az örökség ezen szabályai szerint Robertsonnak csak az őslakos kanadai perspektívát szabad írnia? Megborzongok ettől a gondolattól.

Szerencsére ezek egyike sem történt. “The Night The y Drove Old Dixie Down ”jelenleg biztonságos és széles körben az amerikai zene történetének egyik legnagyobb dalának számít. Ahogy lennie kell.

A politikai korrektség rendészeti problémáival, például a kulturális kisajátítással nem az a probléma, hogy megvédje az embereket. Mindannyiunknak arra kell törekednünk, hogy udvariasak, tiszteletteljesek és megértőek legyünk, különösen azoknál a csoportoknál, amelyek különböznek tőlünk és a múltban igazságtalanul bántak. Az ösztönök mögötte jók. A politikai korrektséggel az a probléma, hogy ennek a védelemnek az előírása – társadalmi nyomásgyakorlás és akár szégyenteljesítés révén is érvényre juttatja a jó és nem rendben lévő kódexeket – alapvetően elnyomóvá válik. Hogy egy Katy Perry-videóban néhány rosszul átgondolt témát próbál meg megakadályozni, valaki más ragyogó, kockázatos művészi kifejezés magjait tapossa. És megfosztja az embereket attól a lehetőségtől, hogy megismerjék az új kultúrákat, és hozzájáruljanak a köztük folyó szabad cseréhez.

Az az elképzelés, hogy egy regényíró írjon egy könyvet az írástudatlan koncentrációs tábor őrsége és a 15 írók közötti szerelmi történetről. éves fiú, akivel viszonya volt (elnézést, nemi erőszak) szavakkal sértő. Az, hogy az író fehér német férfi volt, valószínűleg még rosszabbá teszi. Valahogy mégis működik az Olvasó. Zseniális és megindító, és azt teszi, amit minden nagy művészetnek el kell végeznie: elgondolkodtat bennünket, hogy mit jelent embernek lenni. Ami a lényeg: Soha nem lehet tudni, hogy mi fog működni, vagy ki képes arra, hogy valami működjön, amíg meg nem történik.

Szerkesztőm korábban azt mondta nekem: “Nem az, ami egy könyv” – ki készítette, mi a szándéka – “ezt egy könyv teszi.” És “Az az éjszaka, amikor lehajtották a régi Dixie-t” csinál valamit. Olyan teljesen megragad valamit, olyan élénk illúziót kelt, hogy sok ember számára meglepetésként érheti, aki elkészült. Megteszi azt, amit Robertson elhatározott.

Ha “Az éjszaka, amikor lehajtották az öreg Dixie-t” elmulasztotta volna ezt megtenni, ha ez elcsépelt vagy érzetlen volt, akkor nem kellene sorba állnunk, hogy kulturális előirányzatokkal vádoljuk őket. az út. Rengeteg nyelvünk van a rossz vagy közepes művészet leírására. Ezért érdekes meghallgatni Joan Baez listájának első borítóját, amely – amint előfordul – teljesen hiányolja a dal bánatát és fájdalmát, úgy énekli, mintha valami szórakoztató egyházi kórus zengés lenne (megkapja a szövegeket is) rossz). És ennek eredményeként többnyire elhalványult a memóriából, miközben az eredeti dal továbbra is népszerű.

Azt hiszem, hogy Robertsonnak és A zenekarnak bérletet adunk, mert legbelül tudjuk, hogy a kulturális kisajátítást – ha jól csinálják, ha jól csinálják – valójában művészetnek nevezik. És amikor nem vagyunk túl elfoglaltak az internet felháborodási pontjainak keresésében, hogy magára a művészetre nézzünk, tudjuk, hogy valójában valami egészen hatalmas és fontos dolog. Ahogy Ralph Gleason a Rolling Stone-ban írta 1969-ben a “The Night They Drove Down Old Dixie” -ről, szinte irreális, hogy a dal mennyire jó – ez a hibás, megtört ok bukásának személyes költségeit jobban képes megragadni, mint bármelyik történelem könyv vagy elsődleges forrás.

“Semmi olyat, amit olvastam” – mondta -, hazahozta az emberi történelem elsöprő érzékét, amelyet ez a dal tesz…. Ez egy figyelemre méltó dal, ritmikus felépítése, Levon hangja és a basszus vonala a dobhangsúllyal, majd Levon, Richard és Rick nehéz szoros harmóniája a témában lehetetlennek tűnik, hogy ez nem valami hagyományos anyag, amelyet apáról fiúra adtak át közvetlenül 1865 telétől napjainkig. . ”

Mégis, ha Robertson ezt a rabszolgaélmény érdekében tette volna, van-e esély arra, hogy bármilyen korszakban engedjük megúszni? nem vád, amelyet szelektíven alkalmazni kell. Az a tény, hogy Robertson egy csoportról írt, a társadalmi igazságosság harcosai vagy a politikailag korrektek sokat törődnek azzal, hogy szabad bérletet kap? A kulturális kisajátítás vagy kizsákmányoló és rossz, vagy nem.

Lionel Shriver a kulturális kisajátítás védelmében a Brisbane Writers Festival-on vitatott beszédében azt állítja, hogy a művészet éppen erre hivatott, és mire hivatott. A sombrerókra mint az elnyerés különösen gusztustalan példájára hivatkozva azt mondta: “A sombrero-botrányok erkölcse egyértelmű: nem szabad mások kalapját felpróbálnod. Mégis ezt fizetik nekünk, nem igaz? ? Lépjen mások cipőjébe, és próbálja fel a kalapjukat. “

Szándékosan provokatív példát választ, de nem téved. Erre szolgál a művészet. Hogy felfedezzük önmagunkat és más embereket.

Az író, Roxane Gay nemrég panaszkodott az HBO új sorozatára (egy még ki sem mutatott műsorra, amelyet máris kisajátítással vádolnak), amely egy olyan világot képzel el, amelyben a rabszolgaságot nem szüntették meg utána. a polgárháború azáltal, hogy rámutatott az összes többi alternatív történelemre, amelyet az írók választhattak. Miért nem alternatív történelem az őslakos amerikaiakról, vagy ha mexikóiak nyerték meg a mexikói-amerikait, azt kérdezi? (Megkérdezném, hol van felháborodása A férfival kapcsolatban a Magas vár, amely egy olyan világot képzel el, ahol a japánok és a németek nyerték a második világháborút ebben a pillanatban – a művészek ezt választották. És mindenkit arra kell bátorítanunk, hogy bármit is kezeljen, amit csak akar, és nem szabad, hogy a háttér korlátozza azt, aki úgy dönt, hogy megpróbálja. jobban képzett együttesek írhattak a déli bukásról 1968-ban? Lynyrd Skynyrd körül volt és erősen ment. Hány tehetséges történész és szónok próbálta elmagyarázni, honnan és miből származik az elveszett ügy? Mindez fájdalmasan rövid volt. Ez egy kívülállónak sikerült, ez egy srác volt, aki néhány órára elment a könyvtárba, és olyan zenére helyezte, amelyen közel egy éve dolgozott, és varázslat jött létre. Egyszerűbben, emberségesebben láthatta, mint azok, akik életüket a fák összetettségében töltötték, és szem elől tévesztették az erdőt.

Nem lopás vagy zsákmányszerzés, ha olyan dolgokat veszel magadra, amelyek inspirálnak téged egy kultúrában, és adaptálod őket, és megváltoztatod őket a saját kifejezésed továbbfejlesztése érdekében. Ez egy jog. Ez a művészet lényege. És joga van mindkét irányba kiterjeszteni.

Elvisnek képesnek kell lennie arra, hogy a fekete zenét rock and rollsá változtassa, ugyanúgy, ahogy Rick Rossnak képesnek kell lennie arra, hogy túllépjen javítótisztként, hogy bármilyen képet felvehessen, aminek tetszik rapper, éppúgy, ahogy Idris Elbának lennie kell, és lehet, hogy rossz ember James Bond, ahogy Lin-Manuel Mirandát joggal dicsérik azért, mert bármit megtett Alexander Hamiltonnal, és Stephen L. Carter Abraham Lincoln vádemelését című regényét helyesen adták át izzó dicséret. A zenekarnak képesnek kell lennie arra, hogy kanadaiakként belemélyedjen az iszapba az Muscle Shoals-ban, és ott inspirációt találjon, akárcsak a hip-hop legnagyobb beat-készítőinek szabadon kölcsönkérhetnének Steely Dan-től (ahogy Kanye tette) vagy a The Doors-tól (mint Jay Z tette), és készítsen el minden olyan dalt, amelynek megszerzéséhez törvényes engedélyt kap (ez volt Puffy egyetlen hibája a “Minden lélegzetet elveszíted” -nél – nem mintha kulturális előirányzat lenne).

Ebből hozunk létre gyönyörű dolgok, az 1 + 1 = 3, és hogy megtanuljuk, és új perspektíváknak vagyunk kitéve. És ha ezt alkalmanként rossz ízléssel vagy obszcén módon nyereségesen végzik, akkor erre van jövedelemadónk. értékű, dicsőséges napjainak nagy részében akár 94% -os adókulcsot is fizetett. Az ember reméli, hogy Joan Baez Dixie borzalmas borítójának haszna egyenesen Sam bácsihoz került.)

Egy zenekritikus azt mondaná: “Az az éjszaka, amikor lehajtották a régi Dixie-t”,

“Nehéz felfognom, hogy bármelyik északi erner, aki egészen más háborúban nevelkedett, mint Virgil Kane, meghallgathatta ezt a dalt anélkül, hogy megváltoztatta volna magát. Nem kerülhet ki az énekes igazsága alól – nem a teljes igazság, hanem az igazsága -, és a kis önéletírás megszünteti a rést köztünk. ”

Erre a kulturális előirányzat egyedülállóan alkalmas. És erre sokkal többre van szükségünk. Minden kérdésre. Minden ügy és minden közösség megérdemel valami olyan jót, mint “Az az éjszaka, amikor lehajtották az öreg Dixie-t” – sok mindent megérdemel. Mert ez egy csodálatos módja a hiányosságok megszüntetésének és az empátia kialakításának, még azok számára is, akiknek egyébként nem érezheti ezt ( emberek, akik a Délért harcoltak.) Így teremthetünk megértést és egy új, jobb, megosztott kultúrát.

Ha valaki képes megragadni a belváros fájdalmait és közölni a világgal oly módon, hogy megváltoztatja az embereket, ha valaki képes megfogalmazni a szisztémás elnyomás vagy a jogsértés finom szúrásait, ha valaki kommunikálni tudja az öregedő közép-amerikai kilátástalanságot, ha valaki megtaníthatja nekünk, milyen érzés kívülállónak lenni, vagy hogy a trauma hogyan marad egy embernél, a pokol érdekli, ki az, aki azt mondja?

Ha meg tudják csinálni, ahogy Hal Niedzviecki kanadai író, akit korábban említettem, bajba keveredett azzal, hogy javaslatot tett – ha el tudják látni ezt a lehetetlen, de fontos feladatot, a legkisebbek bezárását az előirányzatokon keresztüli hiányosságok – nem kéne megkérdőjeleznünk a hitelesítésüket, hanem díjat kell nekik adni.

Ryan Holiday is:

• Szobrokat szoktunk feltenni, most csak lebontjuk őket
• Segítettem létrehozni a Milo Trolling Playbook. Meg kell állítania a játékot abban.
• Hogyan győzik le magukat az online “sokszínűség-rendőrök”, és sokkal rosszabbul hagynak minket?
• Szégyen utáni világban élünk – és Ez nem jó dolog
• Nincs álhír-probléma – mi vagyunk az álhír-probléma
• Szeretne valóban újra nagyot csinálni Amerikából? Hagyja abba a hírolvasást.
• Az igazi ok, amelyet abba kell hagynunk, hogy megpróbáljuk megvédeni mindenki érzéseit.
• Ez az az üreges világ, amelyet a felháborító kultúra létrehozott