Andrew Johnson, az Egyesült Államok 17. elnöke a Szenátusban és Tennessee katonai kormányzójaként töltött karrierje alatt rabszolgaság mellett állt.
1864-ben a republikánus Abraham Lincoln Andrew Johnsont, a tennessee-i demokratikus szenátort választotta alelnökjelöltjének. Lincoln déli támogatást keresett. Remélte, hogy Johnson kiválasztásával olyan déliekhez fordul, akik soha nem akarták elhagyni az Uniót.
Johnson, akárcsak Lincoln, szegénységben nőtt fel. 20 éves koráig nem tanult meg írni. A kistermelő támogatójaként került a politikai hatalomra. Beszédeiben a “szolga-demokrácia” és a duzzadt “déli arisztokrácia” ellen lépett fel, amelynek kevés haszna volt a fehér dolgozó ember számára.
Az alelnök véleménye ritkán számít túl sokat, hacsak valami nem történik az elnökkel . Lincoln meggyilkolása után Johnson nézetei most nagyon sokat számítanak. Kövesse-e Lincoln mérsékelt megközelítését a megbékéléshez? Támogatná-e a korlátozott fekete választójogot, ahogy Lincoln tette? Kövesse-e a radikális republikánusokat, és kemény és büntető lenne a dél felé?
A zavargások 1866. július 30-án rengették meg New Orleans-t, amikor egy konferencia ült össze, hogy megakadályozzák Louisiana fekete kódexeinek hatálybalépését. A hivatalos jelentések 37 halottat és 146 sebesültet soroltak fel, de a szemtanúk azt állították, hogy az illetékek jóval magasabbak voltak.
Johnson úgy vélte, hogy a déli államoknak kell eldönteniük a számukra legjobb utat. Azt is érezte, hogy az afro-amerikaiak képtelenek kezelni saját életüket. Biztosan nem gondolta, hogy az afroamerikaiak megérdemlik a szavazást. 1866-ban egy pillanatban azt mondta a Fehér Házba látogató feketék egy csoportjának, hogy emigrálniuk kell egy másik országba.
Amnesztiát és kegyelmet is adott. Visszaadta az összes vagyont, természetesen rabszolgáikat kivéve a volt szövetségieknek, akik hűséget vállaltak az Unió iránt, és beleegyeztek a 13. módosítás támogatásába. A szövetségi tisztviselőknek és az adóköteles nagybirtokok tulajdonosainak külön kellett kérniük az elnöki kegyelmet. Sok korábbi konföderációs vezető hamarosan hatalomra került. Néhányan még a kongresszusi szenioritásuk visszaszerzésére is törekedtek.
Johnson újjáépítési elképzelése rendkívül engedékenynek bizonyult. Nagyon kevés konföderációs vezető ellen indítottak eljárást. 1866-ig 7000 elnöki kegyelmet adtak meg. Az amerikaiak gyakoriak voltak. A még mindig hatalmas fehérek a kiszabadított rabszolgákat kemény törvények révén igyekeztek alávetni, amelyeket fekete kódexként ismertek. Néhány állam írásbeli bizonyítékot követelt a következő év foglalkoztatásáról, különben a felszabadított rabszolgáknak ültetvényeken kellett dolgozniuk.
Ezek a Thomas Nast rajzfilmek Kolumbiát mutatják az Egyesült Államok megszemélyesítése) kegyelmet adva a magas rangú konföderációs vezetőknek (ami lehetővé tette számukra az állampolgárság teljes kiváltságait), de megtagadta a szavazást egy megnyomorított afroamerikai polgárháborús veterántól.
Dél-Karolinában az afro-amerikaiaknak külön adót kellett fizetniük, ha nem mezőgazdasági termelők voltak vagy szolgák. Egyes területeken még vadászni és horgászni sem engedtek. A feketék nem tudtak fegyvert birtokolni – és még a kutyáikat is megadóztatták. Az afro-amerikaiakat eltiltották árvaházaktól, parkoktól, iskoláktól és más közintézményektől. A rabszolgaságból az emancipációba való átmenet elősegítésére létrehozott szövetségi ügynökség, a Freedman Iroda meghiúsult, amikor megpróbálta biztosítani az újonnan emancipáltak jólétét. Mindezek a szabályok azt eredményezték, hogy a kiszabadított rabszolgák többsége az ültetvénytől függ.
Andrew Johnson politikáját kezdetben az északiak többsége támogatta, még a republikánusok is. De nem volt konszenzus abban, hogy az afro-amerikaiak milyen jogokat kaptak az emancipációval együtt. A radikális republikánusok egy csoportja azonban azt akarta, hogy a Függetlenségi Nyilatkozatban megígért jogokat kiterjesszék minden szabad emberre, beleértve azokat is, akik korábban rabszolgák voltak. Politikai hatalmi harc volt készülőben.